Szarban van a lemezkiadó a sok ingyenélő torrentező miatt, ezért összeül a válságstáb, a nagy fejesek törik a fejüket mit is kéne tenni. Nézik az eladási adatokat és kénytelenek megállapítani, hogy már a legnagyobb sztárokra sem lehet számítani, alig fogynak a lemezek. Mi legyen hát a megoldás? A fizetős letöltés lassan ugyan kezd beindulni, de abból nem lesz egyhamar nagy lóvé, a régi rendszer viszont elavult. Nézik tehát az eladásokat és arra jutnak, hogy az utolsó igazán nagy durranás Jacko halála után szólt, a korábban kiadatlan számokat zabálja a nép, a cd-ket még megveszik nosztalgiából, utolsó emléknek, hoz is vagy 50 milliót évente. Mi lenne, ha ezúttal elébe mennének az eseményeknek, van még egy rakás élő sztár, aki meghalhat. A "D" betű elöl van az ábécében, hamar megszületik hát a megegyezés: legyen a következő Bob Dylan.
Innen aztán elindul a történet, Bob menekül, a régi haverokra viszont nem nagyon számíthat, mind szétszívták az agyukat, meg aztán fegyverük sincs, csak pár szál hervadt virág a vázákban. Keményebb legények kellenek ide, képbe kerül hát a Ku Klux Klán, aminek a tagjai jobban gyűlölik a lemeziparból élő zsidókat, mint a szimpla zsidót, végülis lepacsiznak Dylannal – a naplemente ellenfényében ül a verandán ringó függőszékben egy csuklyás meg egy bozontos fickó, cigifüst száll a szélben, Jézusról beszélgetnek.
A kiadó bajban, hiszen ha kiszivárog, hogy Bob a klánnal haverkodik, egy fia lemezt nem vesznek a rajongók még a halála után sem.
Innen mindenki gondolja tovább ezt a marhaságot...
