Az ördög a szomszédban lakik. Vagy a szomszéd szobában. Egy vörös bársonyfüggöny előtt táncol David Lynch rendezésében. Itthon – mármint Magyarországon – úgy hívjuk háromperhármas. Még nem láttuk az arcát, nem láttuk a hangját, ő nem az, aki mosolyogva előre köszön a lépcsőházban. Vagy éppen igen.
1984, Budapest. 8 éves voltam ekkor, világom egy 1 km sugarú kör, amiben baromi boldogan éltem. Később úgy alakult, hogy szinte évente jártam testvéreimmel az NDK-ban.
1984, NDK. Ekkor játszódik a Mások élete című film. A sok vb focimeccs után bekapcsolva maradt a tv, nyomogattam a távirányítót és a TV2-n kötöttem ki. Semmit nem tudtam a darabról, később olvastam, hogy 2007-ben elhozta a külföldi filmnek járó Oscart. Biztos csomagban kapták, úgyhogy leadták éjféltől kettőig. Kellemes élmény, amikor beszippantja az embert egy ismeretlen film, amikor úgy dönt még visszakapcsol a reklám után.
92-ben voltam kint utoljára, már láttam ahogy vendéglátó barátaink lecserélik a Trabit Toyotára. Készültek is visszatekintő filmek Trabiról, Leninről amolyan szatírikus/vicces nosztalgiázó formában, ezeken lehetett nevetni, de mégis hiányérzettel jöttek ki a németek a moziból. És készültek fontos filmek a hitleri Németországról is "szembenézés a múlttal", valahogy levakarni a homlokukra sütött billogot, de az már olyan rég volt, "ez már egy másik generáció". A mi leginkább feketefehér, művészi Sorstalanságunk is ezért elhibázott, de ez máshová vezet, elvarrom ezt a szálat.
Ez a film éppen azért erős, mert a mi apáink a szereplői, vagy ha hatvan körül járunk, akkor mi magunk. Nem a nagyapa ugrabugrál szaladgáló csíkok között a filmvásznon egy ismeretlen világban. Nem, itt a főszereplő egy sikeres, ünnepelt író – mondjuk az apánk –, egy csinos színésznő (az író szerelme) – az anyánk – és egy Stasi ügynök, aki az ismeretlen szomszéd. Az író eleve érdekes karakter, mert annak ellenére, hogy intelligens, művelt és még zongorázni is tud ha szomorú, nem akarja megdönteni a rendszert. Neki jutott az idealista szerep és nem volt vele egyedül. Viszont a rendszert tiltott művészbarátai segítségével álnéven kritizálja a Spiegelben. Éppen amikor megfigyelik a miniszter kérésére, aki meg akarja szerezni a csinos színésznőt. A csinos színésznőt megzsarolja a Stasi századosa, öngyilkos lesz, őt szoktuk sajnálni. Mármint azért, mert megzsarolták. Nálunk zenészek játszák ezt a szerepet.
A főszereplő persze nem az apukánk vagy az anyukánk, ők olyan unalmasak, próbálnak tisztességesen élni. A főszereplő ezúttal is a gonosz, aki lehallgatja a telefonjainkat, a reggeli fogmosásainkat, az esti szeretkezéseinket, s aki midezt nem zsarolás áldozataként teszi, hanem mert egyszerűen hisz a rendszerben. Ő az, aki a film során jellemfejlődik és végül segít az írón, aki ezt a fal leomlása után a róla vezetett aktákból megtudja. Ő az, akit nem értünk meg soha. Ő az, akinél többre tartjuk magunkat. Mi, akik az utóbbi száz év miatt inkább nem hiszünk semmiben.
