Leesett az első hó. Rögtön úgy 20 centi, és szakad azóta is rendületlenül. Bent a városban talán lehet közlekedni, de itt fent a hegyekben semmi értelme útra kelni. Fölösleges lapátolni a kertkapuig, fölösleges kiásni a kocsit, fölösleges kimenni a házból, fölösleges kibújni az ágyból, elég kinézni az ablakon. Egy meleg tea persze jól esik, azért érdemes felkelni. A család többi része vidéken. Máshogy alakul minden, a tea és a narancslekváros kenyér alatt át lehet gondolni angolul hogy is legyen ez a nap. Van pár ajándékba kapott könyv a polcokon és néhány még celofánban porosodó dvd, ezekre most végre lenne idő. Aztán összegyűlt pár barkácsolni való, egy küszöb, egy képkeret és még néhány apróság. Munka ügyben nem ír senki, gondolom nem mentek be dolgozni. Nézzük, mik a hírek! Esik az egész országban, ne induljon útnak, csak akinek halaszthatatlan. Tavalyi képsorok. Kezemben a telefon, már majdnem pötyögök, aztán meggondolom magam, kicsit babrálok vele, kikapcsolom. Ma nincs telefon. Majd esetleg ránézek pár óra múlva. Most vissza a takaró alá az egyik új krimivel, az éjjeli szekrényen a még gőzölgő teával. Csöngetnek.
Kibújok az ágyból el az ablakig, onnan rálátni a kapura. Olyan sűrűn esik, hogy csak egy piros síkabátot látok, azt, hogy nő vagy férfi van benne, nem tudom eldönteni. Persze férfira szavazok magamban a rossz idő miatt. Föl kéne öltözni, de nem akarom sokáig váratni a szerencsétlent. Egyáltalán hogy került ide az erdő szélére ilyenkor. Egyáltalán mi a fenét akarhat? Jó időben sem jár erre senki, legfeljebb pár kiránduló, akik letértek a jelzésről. Kinyitom az ablakot és kikiabálok.
- Jó napot!
- Jó napot, felmérést végzek!
- Ilyenkor?
- Ez van. Ki tudna jönni egy percre?
- Pizsamában vagyok, jöjjön be!
- Ha működik a kapu ebben a hidegben.
Nincs nála láncfűrész és amúgy sem nagy darab, megnyomom a gombot, működik.
Húszéves forma srác, párás szemüvegben, inka sapkában, farmerban és a már említett síkabátban. Közelről még ártatlanabb, ötven kilója mellé talán még pattanása is van egy-kettő.
- Jó napot! Bocs a zavarásért.
- Fontos lehet, ha ilyen időben felkaptatott hozzám.
- Ez a munkám.
- Akkor fontos. Kér egy kávét?
- Köszönöm, elfogadom.
Felteszem a vizet, megmutatom neki a széket, öt perc múlva már kicsit jobban néz ki a képe.
- Nos, mik azok a kérdések?
- Csak egy van. Ha ma lennének a parlamenti választások, kire szavazna? Természetesen anonim az egész.
- Az egész? Mind az egy kérdés. Egyáltalán van értelme egy kérdés miatt kiküldeni valakit az északi sarkra? Nem lehet ezt telefonon intézni? Na nem fárasztom, itt végülis maga kérdez.
- Szóval, melyik pártra szavazna, ennyi az egész.
- Van valami lista?
- Ja persze, mutatom. Van MDF, Fidesz, MSZP, Jobbik, LMP, KDNP.
- Jól hangzik. Hány helyen járt eddig?
- Az utóbbi négy napban úgy háromszáz. Persze a legtöbben elküldenek egyből a fenébe, aki esetleg meghallgat, az meg azután rág be, miután meghallja a kérdést.
- Azért ezen ne csodálkozzon.
- Már két hónapja vagyok a szakmában, hamar elfelejtettem csodálkozni.
- Ezt teszi az élettapasztalat. Maga melyikre tenne? Nincs valami kibúvó? Arra gondolok például, hogy egyikre sem.
- Sajnálom, de az nem megy. Demokráciában élünk, ami attól lesz erős ha minél többen erősítjük meg a hatalmat. Ha nem tetszik a felhozatal, alakítson pártot.
- Kösz a tippet, de más dolgom van, valahogy nincs kedvem demokráciát építeni miután hazértem a melóból. Ne is mondjon semmit, jól tudom, hogy miattam tart itt ez az ország. Szóval mi legyen, bökjek rá valamelyikre csukott szemmel vagy elmegy anélkül?
- Hát inkább bökjön, ha már idáig eljutottunk.
Vakon rányomom az ujjam a papírra és mire kinyitom a szemem már el is tűnt a papírfecnijével, a piros síkabátjával és az inka sapkájával együtt. Így aztán sosem tudom meg kire is szavaznék, ha ma lennének a választások.
Nagyjából harminc másodperc alatt kiheverem a dolgot, és miután ravasz módon ellenőrzöm a kifelé vezető lábnyomokat, egy újabb gombnyomással bezárom a kertkaput. Csingacsguk valahol apai ágon szerepel a családfámban. Persze az is lehet, hogy hátrafelé lépkedve a saját nyomaiban visszalépkedett a házhoz, és miközben bal kezével már rég előkapta az alsógatyájában tartott kínai láncfűrészét, a jobbal most issza második ingyen kávéját a konyhában. Így is lehetett volna, de nem így volt. Ahogy öregszem, egyre kevésbé bízom az emberekben, valószínűleg mire nyugdíjas leszek már a jó istenre fogom bízni saját magamat is. Ő talán nem lopja el a műfogsoromat, ahogyan esetleg én tenném. Ha nyugdíjas lennék. Aminek leginkább egy feltétele volna, mégpedig a nyugdíj. Mivel azonban úgy tűnik, hogy nemcsak én bízom egyre kevésbé másokban, hanem mindenki más is, a nyugdíj feliratú nagy rózsaszín malac helyett inkább a horvát tengerbe szórjuk a pénzünket. Majdnem mindegy. Carpe diem, és ha már itt tartunk, folytathatnám is a mai napot.
Kicsit furdal a lelkiismeret, úgyhogy bekapcsolom a mobilt, két üzenet jött. Az első szerint rendben van a családban mindenki, ilyen időben nem indulnak haza. A másik szerint egy napja elmaradtam a lakástörlesztéssel. Ezt az sms-t mintha apróbb betűvel írták volna. Magamban megköszönöm a gyors értesítést és kezemet tördelve remélem, hogy nem raknak ki pár perc múlva a hóesésbe. A bankot szeretni kell, ő még az én szavazatomnál is fontosabb, el sem tudom képzelni hogyan működött a görög demokrácia nélküle. Gondolom a joghurtjuk is sokkal savanyúbb volt akkoriban.
