Hét hosszú limuzin állt a tanácsterem ablaka alatt. Nem sokan engedhették már meg maguknak az ilyen sokat fogyasztó autókat, a benzin ára rég az égbe szökött. Akárcsak az élelmiszereké, a ruházati cikkeké, a gyógyszereké, mindené, ami a hétköznapi élethez szükséges. Háború folyik. Az egyik oldalon terroristákkal, akik sorra ejtik túszaikat, és akik sorra elérik a követeléseiket. Először egy áruházláncot tettek tönkre próbaképp. Tudták, ez még nem túl nagy falat, mindenesetre előrevetítették azt a problémát, amelyet azóta sem tudott megoldani a piacgazdaságra berendezkedett társadalom. Mit tegyen egy globális méretű vállalat, ha nem az ő szabályai szerint folyik a játék, ha mindazok az elvek – tisztességesek és tisztességtelenek –, melyeket évszázadok alakítottak ki a nyugati civilizációban érvényüket vesztik? A háborúk mögött mindig érdekcsoportok állnak, és most ezt a csoportot sokkal inkább jelentetette ez a hét ember, mint az ország lakossága. Ez nem volt újdonság a a korábban vívott háborúkhoz képest, az viszont igen, hogy ezt ki tudta használni az ellenség. Mert ez a hét ember a világ hét legnagyobb vállalatának a tulajdonosa volt, hét tanácsalan, ijedt ember, akik várták, hogy mikor kerül rájuk a sor, mikor kell dönteniük, elfogadják-e a terroristák követelését, és bezárják a gyárukat, vagy elutasítják és így megölik a túszul ejtett honfitársaikat. Élő adásban.
Ki vesz Adidas csukát, ha az Adidas miatt halnak meg emberek?
