egypohártej

Leesett az első hó. Rögtön úgy 20 centi, és szakad azóta is rendületlenül. Bent a városban talán lehet közlekedni, de itt fent a hegyekben semmi értelme útra kelni. Fölösleges lapátolni a kertkapuig, fölösleges kiásni a kocsit, fölösleges kimenni a házból, fölösleges kibújni az ágyból, elég kinézni az ablakon. Egy meleg tea persze jól esik, azért érdemes felkelni. A család többi része vidéken. Máshogy alakul minden, a tea és a narancslekváros kenyér alatt át lehet gondolni angolul hogy is legyen ez a nap. Van pár ajándékba kapott könyv a polcokon és néhány még celofánban porosodó dvd, ezekre most végre lenne idő. Aztán összegyűlt pár barkácsolni való, egy küszöb, egy képkeret és még néhány apróság. Munka ügyben nem ír senki, gondolom nem mentek be dolgozni. Nézzük, mik a hírek! Esik az egész országban, ne induljon útnak, csak akinek halaszthatatlan. Tavalyi képsorok. Kezemben a telefon, már majdnem pötyögök, aztán meggondolom magam, kicsit babrálok vele, kikapcsolom. Ma nincs telefon. Majd esetleg ránézek pár óra múlva. Most vissza a takaró alá az egyik új krimivel, az éjjeli szekrényen a még gőzölgő teával. Csöngetnek.

Kibújok az ágyból el az ablakig, onnan rálátni a kapura. Olyan sűrűn esik, hogy csak egy piros síkabátot látok, azt, hogy nő vagy férfi van benne, nem tudom eldönteni. Persze férfira szavazok magamban a rossz idő miatt. Föl kéne öltözni, de nem akarom sokáig váratni a szerencsétlent. Egyáltalán hogy került ide az erdő szélére ilyenkor. Egyáltalán mi a fenét akarhat? Jó időben sem jár erre senki, legfeljebb pár kiránduló, akik letértek a jelzésről. Kinyitom az ablakot és kikiabálok.

- Jó napot!

- Jó napot, felmérést végzek!

- Ilyenkor?

- Ez van. Ki tudna jönni egy percre?

- Pizsamában vagyok, jöjjön be!

- Ha működik a kapu ebben a hidegben.

Nincs nála láncfűrész és amúgy sem nagy darab, megnyomom a gombot, működik.

Húszéves forma srác, párás szemüvegben, inka sapkában, farmerban és a már említett síkabátban. Közelről még ártatlanabb, ötven kilója mellé talán még pattanása is van egy-kettő. 

- Jó napot! Bocs a zavarásért.

- Fontos lehet, ha ilyen időben felkaptatott hozzám.

- Ez a munkám.

- Akkor fontos. Kér egy kávét?

- Köszönöm, elfogadom.

Felteszem a vizet, megmutatom neki a széket, öt perc múlva már kicsit jobban néz ki a képe.

- Nos, mik azok a kérdések?

- Csak egy van. Ha ma lennének a parlamenti választások, kire szavazna? Természetesen anonim az egész.

- Az egész? Mind az egy kérdés. Egyáltalán van értelme egy kérdés miatt kiküldeni valakit az északi sarkra? Nem lehet ezt telefonon intézni? Na nem fárasztom, itt végülis maga kérdez.

- Szóval, melyik pártra szavazna, ennyi az egész.

- Van valami lista?

- Ja persze, mutatom. Van MDF, Fidesz, MSZP, Jobbik, LMP, KDNP.

- Jól hangzik. Hány helyen járt eddig?

- Az utóbbi négy napban úgy háromszáz. Persze a legtöbben elküldenek egyből a fenébe, aki esetleg meghallgat, az meg azután rág be, miután meghallja a kérdést.

- Azért ezen ne csodálkozzon.

- Már két hónapja vagyok a szakmában, hamar elfelejtettem csodálkozni.

- Ezt teszi az élettapasztalat. Maga melyikre tenne? Nincs valami kibúvó? Arra gondolok például, hogy egyikre sem.

- Sajnálom, de az nem megy. Demokráciában élünk, ami attól lesz erős ha minél többen erősítjük meg a hatalmat. Ha nem tetszik a felhozatal, alakítson pártot.

- Kösz a tippet, de más dolgom van, valahogy nincs kedvem demokráciát építeni miután hazértem a melóból. Ne is mondjon semmit, jól tudom, hogy miattam tart itt ez az ország. Szóval mi legyen, bökjek rá valamelyikre csukott szemmel vagy elmegy anélkül?

- Hát inkább bökjön, ha már idáig eljutottunk.

Vakon rányomom az ujjam a papírra és mire kinyitom a szemem már el is tűnt a papírfecnijével, a piros síkabátjával és az inka sapkájával együtt. Így aztán sosem tudom meg kire is szavaznék, ha ma lennének a választások.

Nagyjából harminc másodperc alatt kiheverem a dolgot, és miután ravasz módon ellenőrzöm a kifelé vezető lábnyomokat, egy újabb gombnyomással bezárom a kertkaput. Csingacsguk valahol apai ágon szerepel a családfámban. Persze az is lehet, hogy hátrafelé lépkedve a saját nyomaiban visszalépkedett a házhoz, és miközben bal kezével már rég előkapta az alsógatyájában tartott kínai láncfűrészét, a jobbal most issza második ingyen kávéját a konyhában. Így is lehetett volna, de nem így volt. Ahogy öregszem, egyre kevésbé bízom az emberekben, valószínűleg mire nyugdíjas leszek már a jó istenre fogom bízni saját magamat is. Ő talán nem lopja el a műfogsoromat, ahogyan esetleg én tenném. Ha nyugdíjas lennék. Aminek leginkább egy feltétele volna, mégpedig a nyugdíj. Mivel azonban úgy tűnik, hogy nemcsak én bízom egyre kevésbé másokban, hanem mindenki más is, a nyugdíj feliratú nagy rózsaszín malac helyett inkább a horvát tengerbe szórjuk a pénzünket. Majdnem mindegy. Carpe diem, és ha már itt tartunk, folytathatnám is a mai napot.

Kicsit furdal a lelkiismeret, úgyhogy bekapcsolom a mobilt, két üzenet jött. Az első szerint rendben van a családban mindenki, ilyen időben nem indulnak haza. A másik szerint egy napja elmaradtam a lakástörlesztéssel. Ezt az sms-t mintha apróbb betűvel írták volna. Magamban megköszönöm a gyors értesítést és kezemet tördelve remélem, hogy nem raknak ki pár perc múlva a hóesésbe. A bankot szeretni kell, ő még az én szavazatomnál is fontosabb, el sem tudom képzelni hogyan működött a görög demokrácia nélküle. Gondolom a joghurtjuk is sokkal savanyúbb volt akkoriban.

Hét hosszú limuzin állt a tanácsterem ablaka alatt. Nem sokan engedhették már meg maguknak az ilyen sokat fogyasztó autókat, a benzin ára rég az égbe szökött. Akárcsak az élelmiszereké, a ruházati cikkeké, a gyógyszereké, mindené, ami a hétköznapi élethez szükséges. Háború folyik. Az egyik oldalon terroristákkal, akik sorra ejtik túszaikat, és akik sorra elérik a követeléseiket. Először egy áruházláncot tettek tönkre próbaképp. Tudták, ez még nem túl nagy falat, mindenesetre előrevetítették azt a problémát, amelyet azóta sem tudott megoldani a piacgazdaságra berendezkedett társadalom. Mit tegyen egy globális méretű vállalat, ha nem az ő szabályai szerint folyik a játék, ha mindazok az elvek – tisztességesek és tisztességtelenek –, melyeket évszázadok alakítottak ki a nyugati civilizációban érvényüket vesztik? A háborúk mögött mindig érdekcsoportok állnak, és most ezt a csoportot sokkal inkább jelentetette ez a hét ember, mint az ország lakossága. Ez nem volt újdonság a a korábban vívott háborúkhoz képest, az viszont igen, hogy ezt ki tudta használni az ellenség. Mert ez a hét ember a világ hét legnagyobb vállalatának a tulajdonosa volt, hét tanácsalan, ijedt ember, akik várták, hogy mikor kerül rájuk a sor, mikor kell dönteniük, elfogadják-e a terroristák követelését, és bezárják a gyárukat, vagy elutasítják és így megölik a túszul ejtett honfitársaikat. Élő adásban.

Ki vesz Adidas csukát, ha az Adidas miatt halnak meg emberek?

Szarban van a lemezkiadó a sok ingyenélő torrentező miatt, ezért összeül a válságstáb, a nagy fejesek törik a fejüket mit is kéne tenni. Nézik az eladási adatokat és kénytelenek megállapítani, hogy már a legnagyobb sztárokra sem lehet számítani, alig fogynak a lemezek. Mi legyen hát a megoldás? A fizetős letöltés lassan ugyan kezd beindulni, de abból nem lesz egyhamar nagy lóvé, a régi rendszer viszont elavult. Nézik tehát az eladásokat és arra jutnak, hogy az utolsó igazán nagy durranás Jacko halála után szólt, a korábban kiadatlan számokat zabálja a nép, a cd-ket még megveszik nosztalgiából, utolsó emléknek, hoz is vagy 50 milliót évente. Mi lenne, ha ezúttal elébe mennének az eseményeknek, van még egy rakás élő sztár, aki meghalhat. A "D" betű elöl van az ábécében, hamar megszületik hát a megegyezés: legyen a következő Bob Dylan.

Innen aztán elindul a történet, Bob menekül, a régi haverokra viszont nem nagyon számíthat, mind szétszívták az agyukat, meg aztán fegyverük sincs, csak pár szál hervadt virág a vázákban. Keményebb legények kellenek ide, képbe kerül hát a Ku Klux Klán, aminek a tagjai jobban gyűlölik a lemeziparból élő zsidókat, mint a szimpla zsidót, végülis lepacsiznak Dylannal – a naplemente ellenfényében ül a verandán ringó függőszékben egy csuklyás meg egy bozontos fickó, cigifüst száll a szélben, Jézusról beszélgetnek.

A kiadó bajban, hiszen ha kiszivárog, hogy Bob a klánnal haverkodik, egy fia lemezt nem vesznek a rajongók még a halála után sem.

Innen mindenki gondolja tovább ezt a marhaságot...

Nem új a hír, feloszlik a Kispál, tele vele a net. Persze ettől még Lovasi tovább él, hallgathatjuk miről énekel egy másik zenekarban, nincs nagy vész. A zene ezután is ugyanolyan lesz, mint az angolszászoké – legfeljebb változik a mintavétel –, de a szöveg ugyebár nem lehet másolat. "Iskolában kéne tanítani", "egy büdös szót sem értek belőle", "egyedül a prozódiával volt képes játszani". Ez utóbbi kizárólag azok véleménye, akik tudják mit jelent ez a szó. Van persze, aki szerint egyszerűen egy kalap szar az egész. Megint másokat idegesít a flegma és cinikus stílus, hogy a Kispál szövegei "mindent jobban tudnak". Ezzel szemben Lovasi Andrásnak nemhogy a szövegeiből, de egész lényéből árad a bizonytalanság. Sosem tudja, hogy igaza van, viszont nagyon mélyről jövően érzi. Több mint húsz éve ugrál előttünk az egyetlen Kossuth-díjas, aki képtelen komolyan venni magát, aki a magabiztossága mellett tetőtől talpig bizonytalan. A modern ember mintapéldánya, aki érzi, hogy valami nem stimmel körülötte és tudja, hogy új megoldást kéne találni a problémákra mert a régi elvek nem visznek már előre. Az utóbbi húsz év erre még rá is tett egy jó nagy lapáttal.

A demokrácia nem ad nekünk fizetést. A demokrácia nem védi meg a jogainkat. A demokrácia nem mondja meg, hogy mi helyes és mi nem. A demokrácia nem takar be minket este. A demokrácia nem működik magától. Húsz éve ringatjuk magunkat ebben az álomban, hogy a demokrácia valami finom meleg massza, amibe bekucorodunk – mint az anyaméhbe –, ami megvéd minket minden rossztól úgy, hogy nekünk semmi tennivalónk, csak figyelünk az ütemes szívdobogásra, hogy minden rendben van-e odafent. Mintha nem is mi irányítanánk, hanem fordítva.

Lusták vagyunk és fáradtak és nagyon elfoglaltak. Örülünk, ha ki tudunk tölteni egy adóbevallást, ha megértünk egy gázszámlát, ha végig tudunk olvasni egy hitelszerződést, ha le tudunk dolgozni egy nap nyolc órát anélkül, hogy valami ügyes-bajos dolog félbe ne szakítana. Ám a sok bukdácsolás közben tanuljuk és alakítjuk a játékszabályokat mi mindannyian. Lehetőségünk van kritizálni, lehetőségünk van beleszólni és lehetőségünk van változtatni. A kritika gondolkodást, a beleszólás felkészültséget, a változatás energiát követel. A demokrácia nem kényelmes, de megadja a lehetőséget, hogy szabadon gondolkodhassunk, felkészülhessünk és változtassunk az életünkön.

Nem kellett sokat várni, itt az újabb kormány meg a még újabb ellenzék, ideje a szobordöntésnek. Elvégre itt a forradalom, elég csak kinézni az ablakon. Budapesten amúgy is rengeteg szobor van európai viszonylatban, Károlyiról meg fele annyit sem tudunk, mint Messiről, akkor meg minek álldogál a Parlament mellett szomorúan, mint egy rakás szerencsétlenség. Másrészt 1975-ben állították a szobrot, azok rossz idők voltak rossz emberekkel, valamikor akkor születtem én is.

De nem elég elvinni onnan ezt a lúzert, kell oda rakni valaki mást, simán egy mogyoróbokrot mégsem lehet a helyére ültetni. Névsor a neten: Szent István, Tisza, Horthy, Batthyány, stb... Nem tudom hogyan megy ez a szoborállítás, de miért kell 1000, vagy akár 50 évig feltétlenül visszamenni az időben, hogy találjunk valaki számunkra elfogadhatót. Közmegegyezés nálunk még a neandervölgyi ősemberről sincs. Lehet, hogy régen egyszerűen olyan emberek éltek a földön, akikről lehet szobrot állítani. A maiak olyan közönségesek és hétköznapiak. Például lop mindegyik.

Persze állandóan kiderül, hogy a régiekkel is csak a baj van. Az egyik összeesküdött valakivel, a másik meg épp nem, pedig jó lett volna. Világos, hogy nemcsak politikusról, de mégcsak ember alakú lényről mintázott szobrot sem lehet Magyarországon állítani. Sokkal egyszerűbb valami nonfiguratívat készíteni, és rábízni a jónépre, képzeljék bele mindazt, amit gyűlölnek.

Az ördög a szomszédban lakik. Vagy a szomszéd szobában. Egy vörös bársonyfüggöny előtt táncol David Lynch rendezésében. Itthon – mármint Magyarországon – úgy hívjuk háromperhármas. Még nem láttuk az arcát, nem láttuk a hangját, ő nem az, aki mosolyogva előre köszön a lépcsőházban. Vagy éppen igen.

1984, Budapest. 8 éves voltam ekkor, világom egy 1 km sugarú kör, amiben baromi boldogan éltem. Később úgy alakult, hogy szinte évente jártam testvéreimmel az NDK-ban.

1984, NDK. Ekkor játszódik a Mások élete című film. A sok vb focimeccs után bekapcsolva maradt a tv, nyomogattam a távirányítót és a TV2-n kötöttem ki. Semmit nem tudtam a darabról, később olvastam, hogy 2007-ben elhozta a külföldi filmnek járó Oscart. Biztos csomagban kapták, úgyhogy leadták éjféltől kettőig. Kellemes élmény, amikor beszippantja az embert egy ismeretlen film, amikor úgy dönt még visszakapcsol a reklám után.

92-ben voltam kint utoljára, már láttam ahogy vendéglátó barátaink lecserélik a Trabit Toyotára. Készültek is visszatekintő filmek Trabiról, Leninről amolyan szatírikus/vicces nosztalgiázó formában, ezeken lehetett nevetni, de mégis hiányérzettel jöttek ki a németek a moziból. És készültek fontos filmek a hitleri Németországról is "szembenézés a múlttal", valahogy levakarni a homlokukra sütött billogot, de az már olyan rég volt, "ez már egy másik generáció". A mi leginkább feketefehér, művészi Sorstalanságunk is ezért elhibázott, de ez máshová vezet, elvarrom ezt a szálat.

Ez a film éppen azért erős, mert a mi apáink a szereplői, vagy ha hatvan körül járunk, akkor mi magunk. Nem a nagyapa ugrabugrál szaladgáló csíkok között a filmvásznon egy ismeretlen világban. Nem, itt a főszereplő egy sikeres, ünnepelt író – mondjuk az apánk –, egy csinos színésznő (az író szerelme) – az anyánk – és egy Stasi ügynök, aki az ismeretlen szomszéd. Az író eleve érdekes karakter, mert annak ellenére, hogy intelligens, művelt és még zongorázni is tud ha szomorú, nem akarja megdönteni a rendszert. Neki jutott az idealista szerep és nem volt vele egyedül. Viszont a rendszert tiltott művészbarátai segítségével álnéven kritizálja a Spiegelben. Éppen amikor megfigyelik a miniszter kérésére, aki meg akarja szerezni a csinos színésznőt. A csinos színésznőt megzsarolja a Stasi századosa, öngyilkos lesz, őt szoktuk sajnálni. Mármint azért, mert megzsarolták. Nálunk zenészek játszák ezt a szerepet.

A főszereplő persze nem az apukánk vagy az anyukánk, ők olyan unalmasak, próbálnak tisztességesen élni. A főszereplő ezúttal is a gonosz, aki lehallgatja a telefonjainkat, a reggeli fogmosásainkat, az esti szeretkezéseinket, s aki midezt nem zsarolás áldozataként teszi, hanem mert egyszerűen hisz a rendszerben. Ő az, aki a film során jellemfejlődik és végül segít az írón, aki ezt a fal leomlása után a róla vezetett aktákból megtudja. Ő az, akit nem értünk meg soha. Ő az, akinél többre tartjuk magunkat. Mi, akik az utóbbi száz év miatt inkább nem hiszünk semmiben.

http://www.imdb.com/title/tt0405094/